Látod a Napot? Ugye tudod, hogy ő az, aki örökösen visszanéz rád? Ő az, aki tükrében önmagadat mutatja égi háttérrel, mindig tűzben? Ugye tudod, hogy ezt hanggal sohasem vallhatod, nem írhatod szavakba? Ugye tudod, hogy ott, a háttérben, mögötte a ragyogásnak van a világ, a te világod, amit szem nem láthat, kéz nem érinthet?

Ugye tudod, hogy ebben a határtalan térben, a fény, ami belőled árad, visszatér, újra és újra kiárad, s nem teheted, hogy vele haladj, csak sóvárgod, hogy útján elkísérhesd?

Állsz csendben, leírhatatlan szavakat őrizve, áradásban, lüktetésben, tükrében a mindenségnek… Mennél, vinne a lábad, de amint lépsz, szemben jössz önmagaddal, s amint hajtod fejed, hogy meglásd a mögötted érkezőt, tükörarcod is veled hajlik takarva az örök titkot, a láthatatlant.

Körötted kering az élet, táncolnak szigorú rendben a csillagok, s szemedből nem csupán a te fényed, hanem az ő fényük is felragyog: mint az álom, ami nem pihen meg az ébredéssel, amit ismétel a nappal, és ismétel az éjjel…

Két lélek, két tekintet, két szív, két álom, és mindkettő ugyanaz. Nyúlsz felé sóváran, és visszaérinted önmagad.

Lehajtod fejed, a földet látod, ahonnan a magok kikelnek, és sarjad, egyre lombosodik zsenge palántája szerelmednek, de közben húzza tekinteted az ég is, a kékbe színező, sejtelmes ábránd, ami oly távolinak tűnik, mégis ott kísért közvetlen közeledben, ott szikrázik lelked oltárán.

Igen! Ott billeg a kicsiny oltáron a kékség igézete, és ott lapul, simulva szívedre magzatod lehelete! S a kettő közt az átmenet, te vagy magad: mérleg a térben, ahol nincs fent, és lent, csak a hely, ahol te állsz szemben önmagaddal, s még valaki, aki ezt az egészet tartja, hogy el ne vesszen. Valaki, aki ott van az ábrándok túlsó határán, akitől eggyé válhatsz, akitől a szavak kimondhatóvá érnek, akit a kezed egyszer talán elérhet, aki majd ágyat vet neked a fellegekben.

Mondják: a sors meg van írva. Néha versben, néha zenében, néha a színek tengerében! A tiéd egy finom ingaóra, aminek te vagy a mutatója, az időben mérlegén a térnek, ahol a versek születnek, a színek ölelkeznek, és a lelkek zenélnek.

Szabad vagy, mint az álom, s amíg álmodsz a remény is párod: színed, sóhajod, saját, végtelen csillagvilágod, ahol te vagy a Nap, te vagy az éji csend, s te magad a végtelen.

Szabad vagy, amíg az álmod él, amíg a lelked zenél.