„Egy fának, hét ága, csillag a virága,
hét ágon, hét fészek, fészkekben a fények:
lassan szárnyra kelnek, s az égbe emelnek.”

1.A teremtő pillanat

Valaha egy nő és egy férfi egymásra leltek! Nagy-nagy szerelem volt az övék, hiszen minden szerelmet az Isten vezérel. A vér egyesül a vérrel, égi láng izzik fel, ami nem éget, csak forró hátára emel, s visz oda, ahol a szent varázslat veti meg az ágyat, ahol képes a férfi magja elérni a megnyíló méhet, aminek tüzében a két vérből egy újabb vér éled hordozva két titkot, két óhajt, fűzve őket egyetlen glóriába .

A gyermek két vér új virága, új ígéret, új jövő, két lélek közös álma.

2.Az út

És a legény elindult. Vállán tarisznya, benne kerek cipó, üvegben aranyló bor, ösztöneiben a mag csirái, melyeket elvethet majdan, hogy új kenyér sülhessen a kemencében, s ott volt egy zsenge hajtás, első csepp borának ígérete…

Vitte a szíve messzi vidékekre, s ahogy az idő múlt felette, úgy látta egyre tisztábban hová visz az út, hol van föld, ahol megfakadhat a mag, és a zsenge hajtáson fürtöket érlel a Nap, s hol rakhat fészket, ahol a kemence parazsán pirosra sülhet az első cipó…

Látta ábrándjaiban, érezte belül a hívó-noszogató illatot, s ha lehajlott a Nap előtte, akkor is tudta, hogy mennie kell utána, ő az irány, neki, csakis neki engedelmeskedhet a lába…

Világ! Hány és hány kapun kell áttörni, s mennyi földet érinteni a lábnak, hogy elérj oda, ahol csak téged várnak!

Hány és hány hegyen kell átmásznod, hogy találkozz végre önmagaddal, s hányszor csúszol vissza, mikor úgy érzed célodat elérted?

Ahogy világra jöttél, elragad a végzet, s miközben hajszol a határtalanban reménnyel fűtve, hogy utad beteljesítsd, kegyetlen zsarnoksággal falja fel izmaid. Mégsem győzhet soha, ha marad a cipónak egyetlen morzsája, egyetlen csepp abból a borból, s egy frissen született lény, sejtjeid, ábrándjaid csirája, akinek erős a válla, s elbírja, amit az idő halmozott a tarisznyába…

Évek! Idő? Mindez csak látszat, hamis varázslat, hisz nem tűnik el semmi-senki, csak más útra téríti a nagy szent akarat, s folytatja útját víz fölött, víz alatt, a beláthatatlan térben, ahol nincs sem vagyon, sem érdem, csak az örök, megbonthatatlan törvény óhaja.

3.Az anya

Minden magvetés remény, és minden remény egy költemény, és amint lassan serken rányílva a világra, zsenge hajtásaival nyílva a fénynek, úgy erősödnek vele a remények. Az asszony sóhajaiban kelnek, hiszen az anyákból áradnak a kertek, belőlük lüktet az élet a világra, minden egyes virág az ő méhük lángja, s amíg létezünk láthatatlan forrás köt velük össze, táplálja cseppjeivel a lelket, óv, ölel, aggódva kísér, bennünk él mindörökre.

Minden álmunk az asszony könnyének csillanó tüneménye, határtalan-tiszta, mint a legvégső béke.

4.Az apa

Úgy dalolnak benne a sejtek, mint a versek, ha megnyílik a tér, ahova magját vetheti, ahol életre kelhetnek ezek a versek, írva végtelen dallamot. Igen! Az apa nem nyugszik soha, mert vágyja a Napot elérni, óhajtja örökké nyújtózni a felmérhetetlen kékség felé, ahonnan jön a szavakkal le nem írható üzenet, az ösztökélő, csábító nimfaének, éltető árama a vérnek.

Az apa, akinek véréből a versek kelnek a nőben, álom-magvak csirái robbannak a fényre. Az apa, aki nem adhatja fel soha, akit nem az idővel mér a végtelen, akinek célja a megfoghatatlan, az örök, a nem látható, az egyetlen, amit nem foghat fel az értelem.

Igen! Az apa a lény, aki csak addig él, amíg szerelmet érlel benne a vér! Csak addig férfi és ember, amíg együtt lélegzik a szerelemmel.

5.A gyermek

Nézz körül, vissza az időben és látod, hogy teljesült az álmod, hogy ültetett kertet lángoló szerelmes perced, milyen lényt formázott a teremtő pillanat ott, ahol megfakadt a mag.

Önmagad látod viszont, és elmúlt őseid. Ha csak egy mozdulatban, egy pillantás érintésében, egyegy mosoly, üzenetében, de átöröklődtek hangjaid.

Csak az élet véges, a lét örök, s a gyermekben a létbe írtad magad. Létezel örökké, idő fölött sejtjeiben, álmaiban, szerelmeiben.

6.A testvér

Milyen sok ága-boga van a fának? Hány és hány zsenge levelet érlel a közös vér, ami a gyökerek mélységéből a fény dalára árad? Egyik nyújtózik ég felé törve, másik bágyadtan hajlik le a földre, pedig egy vér kering bennük, ugyanazon gyökér táplálja az ágat. Egy törzsből nőttek mindnyájan, mégis mindegyikük másabb.

Egyik fény hátára ülve öleli a Napot, másik bárhogy kapaszkodik, nem talál csillagot.

Mégis! A törzs érrendszerében azonosak vagytok a vérben, s mintha a szív is egy ütemre dobogna, egy dallam rezegtetné a lelket. Mindegyikük más, és valamiben mégis egyek.

7.A barát

A férfi, aki nem érik meg a barátságra, úgy kínlódja végig a sorsát, mint az anyátlan-apátlan árva.

Ez is fa, a szellem láthatatlan fája, s minden barátság egy-egy virág, egy-egy pompázó csillag, ahol már nincs virtus, nincs kaland, nincs büszkeség, csak a tiszta tejút, az ég! Nem tudni pontosan, mi köt össze, mitől vágyod, csak sóvárgod, hogy rátalálj, és rád találjon. Benne a szellem, teremtő magömlését vágyod, s megélni a csendet, a szótlan, szent örömöt, a láthatatlan lélek, ölelő karjait.

A férfi, aki nem talál a barátságra, úgy vánszorog a világban, mint egy világtalan árva.

Mészáros Ferenc