Elnémultak a harangok is,

Néptelen a puszta,

csak az álmok égnek itt-ott,

néhány esendő szív billentyűje reszket,

a vásárt is befedte az idő,

karámba zsúfolódtak a versek.

Nem baj, ha nem értik a szót!

Az sem átok, ha lopják az igét!

És ha befújta a por homokkal,

s ha be is növi a buja gaz,

attól a templom még éppúgy templom:

maradandó és igaz!

Kunfajta, nagy szemű legény volt,

pusztában ének, halhatatlan,

csordája tántorgó kísértet

ölében a keleti szélnek

oltotta nyugatba pogány dalát

a keserű szimfóniát.

Ahol a szelek összecsapnak

bikák acsarkodnak veszetten

jöttek-mentek itt a hadak

és még mai is jönnek-mennek.

Porzik a puszta csaták hevében,

hitet ölnek a hit nevében.

Még ma is csak Ady kérdi:

Lesz valaha király a férfi?

A férfi, akinek óceán a nő,

és tenger a szerelem titka,

akinek nyugat-kelet a Nap csókja,

teremtő fészke az örök Csinszka!

Még ma is csak Ady kérdi:

Hol van a nő, a párizsi ősz?

Hol van oltalma, násza a daloknak?

Amíg a bikák egymásnak feszültek,

üres ágyak és ábrándok ölén

lefeküdtek Trianonnak!

Mondjátok meg Ady Endrének:

ma sincs nála tisztább hang,

a puszta ma is vérben úszik

a férfi elfelejtett rang,

tornyok nyújtóznak az égig,

néma bennük a harang!

Velőtrázó ez a csend

Hátgerincén az élet hárfázik

Ady Endre eleven valóság

Szavaiban az idő ázik

Ázik az idő, reszket benne

Mint leány a szerelembe.

M.F