(József Attilához)
Megmartál, eleven seb vagy bennem!
Nem vádollak, csak csendesen eszmélek:
Én is a te sebeidből vérzek!
Nem tudtam, mi éget?
Miért szorít fojtva, fájdalommal a szavad?
Nem értettem, miért nincs bocsánat?
Ha férfi a férfi, miért csak magányos állat?
Csendes az eszmélés, a sebek égnek a tűzben.
Üvöltenék, de nem jön a hang, csak a sejtjeim hevülnek,
és egyre csak nyílnak, nagy sötét mélységek !
A szavak mélyükön ülnek! Nincs semmi, ami vértelen!
Belém martál és kísér a véred, néha fáj is
és néha, bevallom, félek…
Nem tőled! Ó dehogy! A te kezed markol
az üres szívbe, de úgy hogy nyugtat, simogat!
Körmeid vájnak utat bennem,
és én óhajtom ezt az utat, ahogy vágyja minden,
ami emberi, sebzett, és keresi holtig a szerelmet!
Nem tőled félek, nem a sebektől, csak a bennrekedt szavaktól!
Velük telnek ma a vermek!
Már átáztak a kötések, piros foltokban,
mint a virágok nyílnak sebeid. Lassan eszmélek…
Minden, amit áthozott az idő ezekben a sebekben éget.
És nincs új, csak a hasogató valóság:
Jónak maradni, férfi módra! Nincs ennél fájdalmasabb,
nincs ennél kínzóbb kórság, és gyógyíthatatlanabb átok,
hisz vérrel nyílnak ma is a virágok…
Én is a te sebeidből vérzek, mint oly sok más
magányos hím, aki kószál ebben a nagy zűrben.
Nem üvölteni, még ha nagyon fáj is,
csak menni tovább, kaparni tíz körömmel,
éhezve, konok akarattal!
S ha serken a vér, nem fedni el a tapasszal!
Hagyni, hogy hulljon a száraz földre,
és nem lesni, mi nő ki belőle!
Belém martál, eleven seb vagy bennem!
Nem fáj, csak lüktet és éget…
Tudom, mondanád: legyek merészebb,
ne féljek semmitől, senkitől, és ne is kérjek,
sem kegyelmet, sem kenyeret, se rangot!
Maradjak égve, sebeidben, feloldva,
elevenen, lobogó szívvel a vérben…
És vérzek a miatt is, hogy ne repedjenek foszlányos
ronggyá az erek, s ha asszony öle hív, ne az ész gyújtson
bennem újabb tüzeket, hanem ez a vér!
Ez, ami a sebekből permetez, mindig frissen, erővel!
Csak ő képes vegyülni a nővel!
Záporral oltva, amit a felhők már nem bírnak
az égben megtartani…
És vérzek véreddel, ahogy az acsarkodó agyarakat látom,
szikrázva, fenekedve, torok ütőereire éhes gyomorral!
Ezeréves átok fogvacogtató csattogása, nem tudott
kihalni a korral, cipeljük, mint a végzetet!
Ezt megélni itt épp ésszel nem lehet, csak a csend
dohogó, kesergő ölében, ahol már csak a bátrak
ülnek, s békülnek önmagukkal.
Belém martál, eleven seb vagy bennem!
Nem vád ez, csak állapot, egyre gyengébb
ebben a ritkuló térben.
Én is a te sebeidet vérzem, s míg az érdem
feloldódott az érdek, bűzlő mocsarában,
a te érfalaidnak vetem a hátam!
Ott az én hazám, ott az én házam!