Hamvas Béla kapcsán találkozunk vissza-visszatérő minősítéssel, hogy őt a magyar értelmiség kirekesztette.

Hasonló státusszal szokták illetni például Wass Albertet, Márai Sándort vagy Sinka Istvánt is.

Úgy gondolom, akik ezt a véleményt táplálják, tévúton járnak és –ha akaratlanul is – de sértik ezeknek a szellemiségeknek az emlékét, tudniillik, ők nem voltak és nincsenek kirekesztve, csupán annyi történt, hogy azon a helyen maradtak, ahol a hozzájuk hasonló szellemi minőségeknek létezniük kell, azaz nem kirekesztődtek, hanem felhígult körülöttük az a szféra, ami az ő létezésük térfogata.

Más megközelítésből: miközben ők a helyükön maradtak, addig meglehetősen sokan, különböző okból, önként kivonultak ebből a szférából és azért, hogy ezt az eléggé el nem ítélhető tettüket elfedjék azt a látszatot keltették, mintha az a közeg ahová ők ereszkedtek, lenne a szellem létezési tere, holott ez a tettük nem volt más, mint súlyos árulás, megalkuvás.

Ennek a következményeit nyögjük napjainkban és nyögtük az elmúlt néhány évtizedben.

Ez az értelmiség árulása, vagyis az a folyamat, ahogy a szellem a gyomor szintjére, és manapság már a gyomor utáni régiók szintjére ereszkedett, úgy rekesztve ki magát a szellem minőségéből, hogy mindenkori tartózkodási helyét keresztelgette szellemi szférának.

A szellem valóságos térfogataiban szilárdan és eltökélten léteznek a kirekesztettnek minősített értékek. Sajnos, nem túl sokan! Bárcsak sokan lennének!

Mi vagyunk valójában a kirekesztettek mindaddig, amíg elfogadjuk ennek a súlyos árulásnak a magyarázatait, és bármilyen formában elviseljük és eltartjuk értékadóként azt a minőséget, amely a belek szintjére süllyesztette a szellemet!

Milyen álságos minden megnyilvánulás, amely a korrupció elviselhetetlenségére hívja fel a figyelmet, hiszen a korrupció bölcsője nem más, mint a szellem embereinek árulása, az a tény, hogy a legmagasabb emberi értékeket a fekália szintjére süllyesztették.

Van-e innen visszaút? 1948-ban és 1956-ban még lehettek – ha nem is elfogadható, de tolerálható – magyarázatok. Idegen hatalom hadseregének jelenléte, az „élni csak kell” érvelése, de 1989 után ezek az indokok már érvénytelenek. És nem csak 1989-ben nyílott látványos alkalom arra, hogy a szellemet visszavezessék az őt megillető helyre. 2006-ban megismételte a történelem ennek az esélyét.

Érdemes elolvasni Hamvas Béla, 1956 kapcsán írott levelét. Szomorú tény, hogy az akkor írottak ma is érvényesek!

Miközben a külső okokra kenjük mindennapi nehézségeinket, ideje belül is körülnéznünk. Tapasztalni fogjuk, hogy ezek a külső hatások csakis azért rombolják hétköznapjaink minőségét, mert az a réteg, amelyet mi mindnyájan azért tartunk fent évtizedek óta, hogy az ilyen hatások ellen védelmezzen minket, tehetségével és elkötelezettségével felkészültté tegyen bennünket a nehézségek kezelésére, programjaival közösséggé formázza ezt a konglomerátumot, nem tud megfelelni ezeknek az elvárásoknak, azaz nincs szellemi felkészültsége ehhez.

Ha csupán az úgynevezett rendszerváltást követő eseményeket vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy egyetlen fontos társadalmi kérdésben – gazdaság, egészségügy, oktatás, stb. - sem született olyan program, amely - legalábbis a minimális szinten- stabilitást hozott volna, annak ellenére, hogy számtalan tudományos intézmény munkálkodott ezeken a feladatokon.

Hajlamosak vagyunk csupán a politikusi réteg felelősségét kiemelni, de ekkor tényleg igazságtalanok lennénk. A mai helyzet minden úgynevezett önmagát szellemi embernek, divatosan értelmiséginek nevezett ember „érdeme”.

Aki ezt nem érti és érzi át, az nem is tekinthető szellemi minőségnek.

Így nem is tekinthetjük ezt a réteget értelmiségnek és legkevésbé szelleminek.

Egy nép életminősége egyenesen arányos saját hatalmi, szellemi elitjének emberi minőségével.

A kirekesztés ebből adódóan nem más, mint a közösség tagjainak elzárása a valóságos szellemi szféra elől.

Vannak rések, lehetőségek az ő megismerésükre is, de aki alkalmazkodni, kötődni kíván, ahhoz a minőséghez, annak visszavonhatatlanul fel kell adnia – lehetőleg minden kapcsolatát – azzal a réteggel, amely itt lent a fekália tetején trónol, azaz ki kell lépnie a gyomor savgőzös bugyraiból.

Weöres Sándor jóslata a trágyaözönről, napjainkra ténykérdés. Már csak az a kérdés, mikor ürül ki ez a béltartalom, és ha kiürül, mennyi naiv, jóhiszemű embert sodor magával?

Azt mindenesetre jó tudni, hogy vannak, voltak, akiket nem tudott eltántorítani az ármány arról a magaslatról, ahová a sors rendelte őket, s ha a tiszta emberi szellem hangjaira vágyunk megtalálhatjuk őket.

Csak abból a pokoli csapdából kellene kikászálódnunk, amibe ennek az áruló értelmiségnek a segedelmével tereltek minket, akik naivan tiszteltük őket a tudásukért, a címeikért, látványos alkotásaikért, a remekmívű színpadi produkciókért.

Ki gondolta volna, hogy a magasságoknak kommunikált szférák, valójában a szörnyű mélység lidércfényei?

Ó igen! A szellemhez az út, a szív kapuján átlépve vezet. Ott másabbak a fények: tiszták, éltetőek, a megvilágosodáshoz segítenek.

Meg kellene fognunk egymás kezét és áttörve ezt a szörnyű börtönfalat, elindulni felé. Oda, ahol az igazi szellemek maradtak. Nem kirekesztve, hanem magányosan, vágyva arra, hogy a körülöttük megürült tér ismét megteljen emberrel.

Mészáros Ferenc