NYOLCADIK LEVÉL! 

Kérted, hogy írjam meg a véleményemet a globalizációról. Ebben a kérdésben az fura, hogy ha nem is fogalmaztuk meg magunkban még, de mindnyájan tudjuk, hogy ez, amire céloztál a kérdéseddel nem globalizáció, hanem annak éppen az ellentéte. A globális rendszer organikus működést feltételez, míg, amit ma, mi globalizációnak tartunk, nem más, mint egy olyan organizáció, amely szerkezetében, működésében éppen az organikus globális renddel ellentétes működésű, ezért én inkább degradációnak nevezném. Még akkor is degradáció, ha valójában egyfajta gradáció hozta létre, éspedig nem a tudat, az értelem, netán valamiféle előrelátó gonosz szándék túlszaporodása, hanem saját biológiai ösztöneink szüleménye.

Ráadásul, ha tovább gondoljuk ezt a kérdéskört, akkor azt tapasztaljuk, hogy ez a képződmény nem csupán egy bürokratikus struktúra, hanem szerves lény, hiszen mi emberek képezzük a sejtjeit, az általunk létrehozott és elviselt képződmények alkotják a gerincét.

A degradáció nem más, mint az emberiség évszázadok során kialakított, napjainkra gigantikus méretűvé növekedett – szörnyetege. Élőlény! Folyton zabáló, egyre csak puffadó gnóm, amelynek leheletétől és ürülékének gázaitól bódultan tántorgunk.

Az egészben az-az őrjítő, hogy mi magunk, te és én is alkotói vagyunk, sejtjei, életben tartói, még akkor is, ha nem szeretnénk.

Tulajdonképpen az emberi megalkuvás, korrupció hozta létre, a sok-sok elvtelen, hazug kompromisszum, azok a hierarchiák, amelyeket szeretünk rendszernek nevezni, holott semmi kapcsolatuk már réges-régen azzal a szerves renddel, amely az élőlények egyetlen elviselhető létezési formája.

Ez a mi démonunk napjainkra olyan méretűvé dagadt, és ennek megfelelően olyan mértékben nőtt az étvágya, hogy képtelenek vagyunk életben tartani.

Az emberi emésztőrendszerek, a nyelőcső, a gyomor a belek fura zagyvalékából egyre terebélyesebbé duzzadó gigantikus emésztőrendszer már nem képes gyarapodását a környezetből megoldani, ezért egyes sejtjeit, szöveteit, testrészeit kezdi fogyasztani feneketlen étvággyal.

Tudós elmék ezt a folyamatot válságnak szokták nevezni, ami valójában nem az emberi szellemnek és léleknek, hanem annak az emésztőrendszernek a csődje, amelyet önnön biológiánk, sok-sok éhes ember közös produkciója hozott létre, s most itt vergődünk benne és nem tudjuk, mit tegyünk vele.

Én azt hiszem, mindenekelőtt ezt a tényt minden egyes embernek tudomásul kellene vennie, aztán eldönteni, hogy akarja-e fenntartani továbbra is ezt a szörnyet?

Amint ez a kérdés eldőlt, van értelme azon gondolkodni, hogy milyen keretek között, milyen normák alapján létezzünk tovább.

Tulajdonképpen két választásunk van:

- Hagyjuk, hogy a folyamat végig menjen, ami óhatatlanul súlyos tragédiákon
keresztül fog
történni.

- Megpróbáljuk úgy átalakítani a struktúrát, hogy az valamelyest hasonlítson ahhoz, amitől nagyon-nagyon régen elszakadtunk.

Számomra úgy tűnik, hogy ezt a második változatot csak akkor fogjuk végrehajtani, ha az elsőből adódó tragédiák elegendő sokkot okoznak az erre irányuló szándék megerősítéséhez.

Ehhez a jelenlegi értékrendet gyökeresen át kellene alakítani, amihez ennek a szörnyetegnek semmiféle affinitása nincs, sőt minden erejével ellene hat.

A degradáció a gradáció válsága, a lefokozott emberi szellem utolsó életstációja.

Nekünk ez jutott osztályrészül.

Csak abban bízhatunk, hogy a nagy rendező erő képes lesz olyan emberi minőségeket a felszínre hozni, akik alkalmasak ennek a struktúrának az áthangolására.

Addig is – legalább mi- próbáljunk meg leválni a szörnyetegről, még akkor is, ha az komoly kockázatokkal jár számunkra.

Mészáros Ferenc